78 éve ezen a napon született Jankovics Marcell, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-, Balázs Béla- és Prima Primissima díjas rendező, grafikus, kultúrtörténész. Az alábbiakban a művész életének Dunakeszihez kötődő momentumaiból idézünk fel néhányat, ezzel kívánva boldog születésnapot Jankovics Marcellnek.

A művész többször járt városunkban, 2000-ben a könyvtár Irodalmi Szalonjának volt vendége, 2002-ben kiállítása volt a Piros Óvodában, 2012-ben pedig a Radnóti Miklós Gimnázium rendhagyó művészeti órájának előadójaként szerepelt. Legutóbb 2017-ben láthattuk alkotóként Dunakeszin, ekkor a VOKE-ban adott elő a Gesta Hungarorumhoz készített illusztrációiról (a kötet könyvtárainkban is megtalálható, az eseményről készült képek a VOKE Facebook-oldalán láthatók).

Jankovics Marcell a könyvtárban

Jankovics 2000. január 26-án volt az Irodalmi Szalonban Tarján Tamás beszélgetőtársa. Az eseményről két képet őrzünk, a fotókat Preysing Frigyes készítette. A beszélgetés után Kun Marianna készített a vendéggel interjút, ezt alább olvashatják (forrás: Dunakeszi Napló, 2000/3: 4).

Jankovics Marcell az Irodalmi Szalon vendégeként a Kölcsey Ferenc Városi Könyvtárban
(Forrás: 1. kép, 2. kép)

Mikrofon előtt a rajzfilmrendező
Beszélgetés Jankovics Marcellel

A többszörösen díjazott Jankovics Marcell rajzfilmrendezőt a Dunakeszi Városi Könyvtár Irodalmi Szalonja látta vendégül a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett programján 2000. január 26-án.

– Jankovics úr, az Irodalmi Szalonban elhangzott beszélgetésen sok mindent elmondott a rajzfilmről és jelenlegi, valamint távlati rajzfilm terveiről. Engem mindezek után az érdekel, hogy mit jelent az Ön számára a rajz?

– Sokat. Immáron az életemet. De mindig nagyon szerettem rajzolni. Azt hiszem hamarább tudtam rajzolni, mint beszélni. Egészen kicsi fiú koromban, amikor a háború után 1945-ben visszajöttünk Budapestre, és a szüleim úgy döntöttek, hogy renováltatják a lakást, megengedték még a munkálatok előtt, hogy telefirkáljam a falakat. Akkor volt egy szatirikus újság a „Szabadszáj”. Ez tömve volt karikatúrákkal és az akkori koalíciós politikusokat, Rákositól Szakasitsig és Balogh Páterig, akiket az újságban láttam, nagyméretben felrajzoltam a falra. A festők nem akarták levarakni, ráfestettek. Úgyhogy, ha abba a házba egyszer elmenne valaki és levakarná a falat, talán ott találná még az én négyéves koromban rajzolt rajzaimat.

– Hogyan jutott el az animációhoz?

– Ez egy nagyon sajátos szerencsének köszönhető. Érettségi után építészként akartam továbbtanulni, de nem vettek fel, így elmentem segédmunkásnak. Ott dolgozott velem egy esztergályos, aki valójában jogot végzett, de szintén osztályidegenként volt azon a munkahelyen. Ő hobbyjaként amatőr bábfilmes volt és egyszer találkozott a Dunán evezés közben Szabó Szabolccsal, a későbbi Vízipók – csodapók rendezőjével. Az átszólt a csónakjába, hogy: –„Lajoska van felvételi a Pannóniába, lehetne jönni rajzolni, nem akarsz? – Nem, de van nálunk egy srác, aki segédmunkás és állandóan rajzol szabadidejében. – Na szólj neki, hogy van felvételi.”

Ez történt. Ez valami olyan isteni csoda és véletlen… Nem akartam rajzfilmes lenni, azt sem tudtam, hogy van a világon olyan, hogy rajzfilm…

Tizenkilencéves koromig Pannonhalmára jártam gimnáziumba. Akkor még nem volt televízió, nemigen lehetett látni rajzfilmeket. Igaz, hogy láttam szovjet rajzfilmeket, de nem tudtam arról, hogy Magyarországon lenne rajzfilmgyártás. Tizenkilencéves koromban elég sznob fiatalember voltam. Engem nem érdekelt volna egy olyan lehetőség, hogy rajzfilmes legyek, bár más, hogy mint segédmunkást érdekelt, s boldogan mentem felvételizni, csakhogy ne kelljen vasat vágni. És akkor, ha rajzolni lehet, miért ne, de én végül is azzal léptem be a kapun, hogy majd megreformálom ezt a stúdiót…

– Sikerült?

– Nem csak nekem, de benne vagyok.

– A Pannónia Rajzfilmstúdiónál mikor kezdődött el a sikeres rajzfilmgyártás?

– A Pannóniánál a sikersorozat 1960-ban kezdődött. Akkor kerültem oda és ott, akkor fejeződött be Macskássy Gyulának a Ceruza és a radír c. filmje, amivel első jelentősebb díjait hozta a szakma. Korábban is voltak díjazott filmek, de azok ilyen Disney utánérzések voltak. Azok nem voltak jelentékenyek.

– A jelképekkel sokat foglalkozott. Több könyvet is megírt ebben a témában. Véleménye szerint a jelképek mennyire határozzák meg az életünket?

– Szerintem folyamatosan. Amikor beszélünk szimbólumokban fejezzük ki magunkat. A közmegegyezés részei, hogy milyen szavakat használunk. A metakommunikációnk nagyon sokat elárul, azok is jelképek. Van, hogy az ember valamit nem mond ki, de elárulja őt a gesztusa és hogy milyen hangsúllyal beszél. Ahogyan öltözködik. Mindez jelképhordozó. Tulajdonképpen minden pillanatunkban jelképesen cselekszünk is. Az állat is jelképesen viselkedik. Ennek tekinthetők az állati ceremóniák, rítusok és egyéb akciók. Nemcsak a párzás vagy a táplálékszerzés, minden együttműködés során, hogy úgymondjam a szimbólum egy fontos eszköze a kapcsolattartásnak. Hogy én aztán miért lettem szimbólumkutató? Ez részint összefügg azzal, hogy a művészi pályámon állandóan jelképekkel fejezem ki magam. De összefügg azzal is, hogy gyermekkoromban kedvenc olvasmányaim közé tartozott Tóth Bélának A magyar anekdotakincse, illetőleg Ráth-Végh István összes műve. Én az építészeten kívül művelődéstörténettel, régészettel is szerettem volna foglalkozni és ez nagyon közel áll ehhez a műfajhoz.

– Könyvet írt a fáról, „A fa mitológiája” címmel. Elképzelése szerint az embernek hogyan jelenik meg a tudatában a „fa”?

– Tény, hogy a fa az élet örök körforgásának legyőzhetetlen jelképe az ember számára, mert túléli őt. Él, és olyasmivel szolgál, ami sok tekintetben a költészetben jelentkezik. Az én számomra – bár ez egy magyarázat -, ha azt mondom, hogy az idő jelképe, a Tejút jelképe, magyarázat. Az, hogy a magasra törekvés vágyának a jelképe, s még annyi mindennek a jelképe is magyarázat, mert egy komplex valami, de elsősorban azt mondom, hogy valami, ami túl él engem és mutatja, hogy van folytatás nélkülem is.

– Hogyan jellemezné a nemzet kultúráját napjainkban?

– Hát sanyarú állapotban van. De nem vagyok mégsem igazán pesszimista, mert az a hihetetlen életre valóság, ami ebben az eléggé megsanyargatott társaságban, a magyarokban most működik, tapasztalom, hogy minden panasz és nyafogás ellenére talpra állnak. És azt hiszem, hogy ennek megkerülhetetlen velejárója, hogy a kultúrát is talpra fogják állítani. Hogy ez mennyi hivatalos támogatást igényel anyagilag, azt kevésbé tartom fontosnak, mint hogy jó szót és elismerést igényel. Én fontosabbnak tartom a lokálpatriotizmust az országosnál, mert ez is egy alulról építkező valami. Az ember a saját családját, a házát akarja megvédeni elsősorban és hogyha úgy érzi, hogy azt messzebbről fenyegetik, akkor terjed ki ez országos méretűvé. Meg kell várni, míg megcsömörlik a hazai közönség attól, amit Amerika tud nyújtani. Jelenleg egy ilyen hiánypótlás van, mint az a bizonyos híres Móricz Zsigmond novella, amikor az éhező Kis János halálra zabálja magát. Most ez az állapot van. De mi nem fogunk belehalni, túl fogjuk élni.

– A millenniumra milyen ünnepségsorozattal készül a Nemzeti Kulturális Alap?

– A Nemzeti Kulturális Alapprogramnál elnök vagyok, de van egy igazgatói csapat, s ez a csapat találja ki és lényegében a korábbi pályázatok is befolyásolják, hogy s mint legyen. Én egy viszonylag kész programmal érkeztem, mint új elnök, aminek az volt az oka, hogy akkoriban éppen egy nagy tanulmányon dolgoztam, aminek az a Kultúra genetikája volt a címe. Legutolsó könyvemben az utolsó százötven oldal erről szól. Tehát engem éppen akkor foglakoztatott a kultúra helyzete, és ez jól összehangolódott azzal, hogy megkaptam az előző évek pályázati adatait. Ebből számomra kialakult egy kép az elméletről és a gyakorlatról együtt ezt viszem keresztül. Megtaláltam ehhez a szövetségeseket. Ennek az a lényege igen primitíven fogalmazva, hogy a kultúra piramis alakú és a mi feladatunk ahhoz, hogy a piramis magas legyen, hogy nagyon széles és biztos alapokat építsünk. Igaz, hogy a rendelkezésünkre álló pénz olyan típusú alapozáshoz, ami az igazán nagy köveket beépítené ebbe nem elegendő, tehát mi nem tudjuk a nagy költségvetési intézményeinket mint például a Széchényi Könyvtárat, a Nemzeti Múzeumot, olyan mértékig támogatni mint ahogyan azt szeretnénk. Viszont azokat, akik a nemzet kultúráját teremtik, és akiket rá kellene nevelnünk arra, hogy a kultúra milyen fontos, így a gyermekek, ifjúság, vidék, amatőrmozgalmak, közművelődés, környezeti kultúra, tárgyi kultúra, a mindennapok kultúrájából a nemesebb rész, ezek mind igenis meríthetnek ebből a forrásból, és én ezt szorgalmazom. A kultúra nem lehet külön kultúra, annak egységben kell lenni és miután alulról kell kiépíteni, ezért az ifjúság egy kiemelt célpont vagy célkategória.

Kun Marianna

Jankovics Marcell kiállítása Dunakeszin

A művész egyik kiemelkedő alkotásából – az Ének a csodaszarvasról című animációs film (mely megtalálható könyvtárunkban) –, ill. ennek egy-egy képkockájából 2002-ben nyílt kiállítás a dunakeszi Piros Óvodában. A kiállításról a Népszabadság Budapest mellékletében jelent meg egy fotóval illusztrált beszámoló, alább ezt olvashatják (forrás: Népszabadság, 2002/123: 29.).

Csodaszarvas a galériában
Jankovics Marcell kiállítása egy dunakeszi óvodában

Huszonegy kép. Huszonegy böngészhető, belefeledkezős, színes rajz. Huszonegy képkeretbe foglalt rajzfilmpillanat, egy-egy töredék, villanás a legismertebb és legősibb magyar mondából, a csodaszarvas-legendából. Mindez Jankovics Marcelltől a Piros Galériában (Dunakeszi, Piros óvoda, Hunyadi János út 66.).

Kevesen ismerik a Piros Galériát. Honnan is lenne közismert, hiszen nem a modern művészetek fellegvára, nem a „jövőreménység-művészek” kiállítóhelye, nem a klasszikusok tárháza. Meglehet, több is annál. A már harmadik éve, elsősorban helyi művészek alkotásait bemutató Piros Galéria ott van a Dunakeszi Piros óvoda első emeleten. Néhány lépésnyire a gyerekek öltözőszekrényeitől, színes, összetéveszthetetlen jelekkel, ábrákkal, amelyek a kicsik első és talán legfontosabb képi fogódzói. Aztán van a Piros Galéria környezetében Bóbita meg Margaréta csoport, bennük sok gyerek, kicsik és még kisebbek. A Piros Galéria tehát abban a Piros óvodában működik, amely – a hivatalos terminológia szerint – az esztétikai nevelést, a vizuális kultúra népszerűsítését vállalta. Nem véletlenül fogadta el legutóbb a galéria, pontosabban az óvoda meghívását Jankovics Marcell, a mesefilmjeiről a gyerekek körében is jól ismert művész és kultúrtörténész. „Jankovics egy óvodában?” – csodálkoztak rá sokan egymás közt.

– Hogy miért éppen egy dunakeszi óvodában? Mert meghívtak. Mert látni akarták a képeimet – mondja a legnagyobb természetességgel. Bár megvallja: ezeket a képeket – csakúgy, mint a rajzfilmjeit – ilyen kicsi gyerekek még nem tudják értékelni. Aztán megnyugodva látta, hogy a megnyitóra a szülők is eljöttek. Az Ének a csodaszarvasról című filmet több városba is elkísérte bemutatója idején. Találkozott legalább hatezer gyerekkel. Kiderült, hogy sokan nem ismerik az alapvető szimbólumokat, mert nem a magyar népmeséken nőnek fel. Pedig ha a televíziókban hetente csak két magyar mesét nézhetnének, már sokkal jobb lenne a helyzet. Ahogy Szemadám György a kiállításmegnyitón mondta: fontos, hogy ne kótyavetyéljük el meséinket!

S. I.

Előadóként a Radnóti Miklós Gimnáziumban

Jankovics Marcell 2012. január 24-én a gimnázium meghívott előadójaként járt Dunakeszin. Az eseményt a Telekeszi TV rögzítette, az előadásból részletek tekinthetők meg alább (forrás: telekeszi.hu).

Jankovics Marcell Gérecz Attiláról

Jankovics Marcell további kapcsolódási pontja Dunakeszihez, hogy a Stádium Kiadó Gérecz Attila-köteteinek (Sorsod művészete. Gérecz Attila versei és utóélete) első részében az első írás (Gérecz Attila, a hős) Jankovics Marcelltól való. A kötet kölcsönözhető könyvtárunkból.

Jankovics-művek a könyvtárban

A művész közreműködésével készült művek ide kattintva érhetők el.