Asztalos Mihály

Paradicsomtermesztés Dunakeszin a II. világháború után

1. rész

Megjelent: Dunakeszi Helytörténeti Szemle: 6. évfolyam 2. szám (2013. szeptember), 6-8. old.
A cikk eredetijének digitális verziója pdf-ben »

1. Előzmények

Az egykori családi házunk udvarán készült fényképet nézegetve, fiatalkori emlékek elevenedtek fel bennem. A fotón a családunk, valamint egy hosszúnadrágos fiú, Tóth Nándor látható. Az ő családjuktól bérelt földön termett a stráfkocsinkon levő, piacra előkészített paradicsom-rako­mány. A bakon ülő László öcsém kezében tartja az egyetlen rekord nagyságú 1 kg-os paradicsomot. A mérlegelést fotón sajnos nem örökítettük meg. Sem előtte, sem utána ekkora paradicsomunk nem termett. Elhatároztam, hogy az akkori élményeimet leírom, és ezzel egy letűnt világot ismertetek meg Önökkel.

A II. világháborút követő években a sok viszontagság da­cára az élni akarás, a tettrekészség, az alkotóvágy lett úrrá az országon és a családokon. Az új, stabil forint és a kialakuló munkahelyek biztos megélhetést jelentettek az embereknek. Fokozatosan beindult az élelmiszertermelés is. Ez a megnö­vekedett igény ösztönzően hatott a szántóföldi, nagybani pa­radicsomtermelésre. Dunakeszin különösen kedvezőek vol­tak erre a lehetőségek, mivel a főváros közelségéből adódó piacozás, valamint a helyben üzemelő Óceán Konzervgyár export kapacitásának bővülése is elősegítette azt. Fontos té­nyező volt a paradicsom termelésére alkalmas szántóföld is. A jó minőségű föld, napsütötte táj, a kiváló minőségű vető­mag, a szakértelem, hatékony paradicsomtermelést tett lehe­tővé. Ezidőtájt már kiváló minőségű paradicsom fajták álltak rendelkezésre.

A Dunakeszin meghonosított paradicsomot, kellő terme­lési ismeret híján, eleinte vizes kertekbe ültették, mert úgy hitték, hogy ilyen földben terem a legjobban. Tapasztalniuk kellett, hogy itt csak savanykás, satnya paradicsom terem. Sok kísérletezés után jutottak el odáig, hogy a barna homok­talaj a legmegfelelőbb a kiváló minőségű paradicsom terme­lésére. Évtizedes szelektálás és termelési tapasztalatok alap­ján két fajta vált be a nagybani, szántóföldi termelés céljaira. Az egyik az úgynevezett alma paradicsom, mely az almára hasonlító alakja miatt kapta a nevét. Igen mutatós, jól szál­lítható, többféle célra alkalmas fajta volt. Íze kiváló, de kis­sé savanykás. Főleg kisebb parcellákon kertekbe ültették, de akadtak, akik nagyban is termesztették piacozás céljából. A legnagyobb mennyiségben a bőtermő, nagyméretű nagy ré­szén sima felületű, az oldalán kissé gerezdes paradicsomot ültették, ilyen volt a képen látható is. Igen szép külsejű fajta, de még ennél is hasznosabb tulajdonsága volt édes ízű bel­tartalma. Ezt a tulajdonságát a befőzésnél a háziasszonyok igen nagyra értékelték. A piacozást is igen jól bírta.

2. Paradicsommag begyűjtése

A paradicsommagot a legjobb minőségű töves paradicsom­ból lehetett kinyerni. Ennek láthatóan rendelkeznie kellett a fajtára jellemző tulajdonságokkal. A kiszemelt paradicsomo­kat megjelölték, hogy szedéskor ne vegyüljenek a többi közé. A megjelölt paradicsomot leszedése előtt túlérlelték, hogy jól beérett, csíraképes magot nyerjenek belőle. Az összegyűjtött paradicsomot megmosták, majd keresztbevágva kettészelték. A félbevágott paradicsomot marokba fogba, enyhe nyomással, annak belső részét kinyomkodták egy edénybe. Vizet öntöttek hozzá és lágy, óvatos keveréssel többször átmosták. Ezután megfelelő méretű szitán átszűrték, majd erre alkalmas ruhán szétterítve szárították. Fontos volt, hogy ne sérüljenek meg a magok. Vászonzacskóba rakva és kártevőktől védve tárolták.

3. Palántaföld

Majdnem minden családnak volt „titkos” palántaföld be­szerzési helye, amit nem árultak el senkinek sem. Ez pihent, humuszban gazdag föld volt. Az év folyamán a határt járva akaratlanul is figyeltek olyan facsoportra vagy egyéb helyre, ahol évek óta bolygatatlan avart véltek felfedezni, ami alkal­masnak bizonyult palántaföldnek. Gondosan összegyűjtötték, haza vitték, eltárolták a palántázás előtt átrostálták, hogy kellő finomságú, porhanyós földet kapjanak. Ez a föld fertőzésmen­tes és tápanyagokban gazdag, ami fontos volt a kikelő palánták számára.

4. Az istállótrágya

A szabadföldi palántanevelés a palántaágyásokban történt. Ehhez elengedhetetlen volt a megfelelő istállótrágya. Erre a cél­ra legjobban a lótrágya felet meg, ez biztosította a kellő mele­get a palántaágyásban az erjedése folytán. Vigyázni kellett arra, hogy se túlértett ne legyen, mert akkor már nem termelt elegen­dő hőt, se túl szalmás, mert akkor még nem tudott beindulni a hőtermelő folyamat.

5. Rozsszalma különböző felhasználása

A legtöbb gazda saját maga termelte meg a rozsot, ezzel volt biztosítható a jó minőségű, hosszúszárú rozsszalma. Ezt kézi kaszával aratták, óvatosan marokba szedve, kévébe kötötték. Fontos volt, hogy a szalma szára ne törjön meg. A megtisztított szálakat kellő hosszúságban méretre vágták és így eltávolítot­ták a kalászokat is. Ezután kötegelve tárolták a paradicsom kö­tözéséig. A gyengébb minőségű rozsszalmából, palántaágyás takarót készítettek, ezzel védve a hidegtől vagy a túlzott nap­sütéstől a palántákat.

6. A palántanevelés

A fagyok elmúltával el kellett készíteni a palántaágyásokat. Fontos volt a jó tájolás, mert így volt biztosítható, hogy a napsu­garak egyenletesen érjék a növekvő palántákat. Erre legalkal­masabb a kelet-nyugat irányú elhelyezés volt. Ezután a kijelölt helyen szétterítették az előre kezelt istállótrágyát, tömörítették és elegyengették. A rétegvastagságot a kialakult tapasztalat alapján határozták meg, mely kb.30 cm volt. A gondosan elké­szített trágyaalapra ráhelyezték az előre összeszerelt jó minő­ségű fűrészelt deszkából készített ágyáskeretet, de az is előfor­dult, hogy helyben állították azt össze. Derékszögbe állították, hogy a rákerülő takarótáblák pontosan lefedjék. Beszabályoz­ták a lejtést, ami biztosította az esővíz elvezetését. Ezután, a belső sarkoknál, szükség esetén középen is, kitámasztó karókat vertek le, ez biztosította az elmozdulás ellen az ágyáskeretet. Az elkészült keretbe jó minőségű földet terítettek, elsimították erre rostált palántaföldet terítettek. Elsimítás után erre szórták a már előre kicsíráztatott paradicsommagot. Ez nagy gyakorlatot kívánt, hogy se ritka, se sűrű ne legyen a vetés. Végül finoman rostált földdel beterítették. Fontos volt a takaróföld vastagsá­ga, hogy egyenletes legyen a magok kelése. Túl vastag takarás esetén nehezen kelt, kevés földréteg esetén,”kalaposan „bújt ki a mag, ami torzíthatta a palántát. Öntözőkannából finom su­gárban megöntözték. Az üveges takarótáblákkal lefedték és, ha szükséges volt ráterítették a rozsszalma takarót. Ezután napon­ta gondos odafigyeléssel kellett felügyelni a palántaágyást. Az időjárástól függetlenül lehetőleg egyenletes meleget kellett biz­tosítani az ágyásban. Ezt a rozsszalma takaró felrakásával vagy leszedésével, illetve az üvegtáblák feltámasztásával – szellőzte­tés – érték el. Öntözéssel gondoskodni kellett a föld kellő ned­vességéről. Az egyeléssel érték el a jó minőségű palánták kifej­lődését. A palánták növekedésének előre haladtával feltöltötték a palántákat. Ehhez száraz palántaföldet szórtak az óvatosan széthajtogatott palánták közé, ezután meglocsolták. A palán­ták növekedésével ezt többször megismételték, mert ezzel volt biztosítható a „bundás” gyökérzet kifejlődése. Kiültetés előtt, naponta mind hosszabb időre leszedték az üvegtáblákat, hogy ezzel edződjenek a paradicsompalánták a szabadföldi időjárási viszonyokhoz. A paradicsomtermelésre szánt földterület nagy­ságától függően megsaccolták a gyakorlati tapasztalat alapján, kellő biztonság ráhagyásával a palánták számát. Becslés szerint 1 kataszteri hold földbe –1600 négyszögöl—Kb.4600 paradi­csompalántát ültettek, figyelembe véve a kocsiút által kiesett területet. A paradicsomtövek becsült számához hozzá kellett még számítani az esetleges fagykár miatti tőcserét és a néha előforduló beteg tövek pótlását is. Mindezek figyelembe véte­lével nevelték a kellő darabszámú paradicsompalántát.

7. Szántóföld előkészítése

A dunakeszi határ igen változatos földminőségű, a duna­melléki agyagos talajtól a sivár homokig minden megtalálható. Napsütötte, jó minőségű barna homoktalajon termett legjobban a paradicsom. Ez azonban csak korlátozott mértékben állt ren­delkezésre. Ezért szükségből sivárabb, homokos talajú földet is beültettek paradicsommal. Előfordult olyan dimbes-dombos szántóföld is, ahol több sávban is változott a föld minősége. Ilyenkor a gazdaságos földkihasználás miatt ezt a földterüle­tet is beültették paradicsommal. A paradicsomtermelésre szánt földet érett istállótrágyával igyekeztek javítani. Ha volt elegendő trágya, akkor azt szétszórás után alászántot­ták. Legtöbbször azonban nem volt elegendő trágya, akkor gödröléssel oldották meg. Ez abból állt, hogy a fölszántott és elboronált föld­be a palántatövek helyének megfelelően egyenlő sor és tőtávolságra „gödrölő” kapá­val gödröket vágtak és ebbe szórták az érett trágyát, ez­után csúcsos kialakításúra visszahúzták a földet. Ez a módszer a kevesebb trágya felhasz­nálása mellett is hatásosnak bizonyult, mert a palántatövek alá került a trágya. Terítéssel trágyázott földnél a gödrölést elhagy­ták, csak felkúpozással jelölték ki a palánták helyét. Felszárítás után, de a gödrölés megkezdése előtt az egyik oldalon kocsiutat jelöltek ki, ami biztosította a lovas kocsival való megközelítést, a karózás és a paradicsom szedés céljából. Az út arra az oldalra került, ami a szomszéd földjébe ültetett vetemény szempont­jából a legjobban megfelelt. Ezzel volt biztosítható, hogy a lo­vak a legkisebb kárt tehessék a szomszéd föld veteményében. A keskeny „nadrágszíj” parcella nem volt gazdaságos, mert a kocsiút ugyanannyi területet vett el a hasznosítható földből, mint a szélesebb és így gazdaságosabb földterületből. Akadt gazda, aki hasznosítás céljából a kocsiút középső sávjába 1 sor csalamádé kukoricát, burgonyát vagy egyéb alkalmas növényt ültetett. Dűlőútnak nevezték a sorban elhelyezkedő szántóföl­deket körülhatároló kocsiutat, esetleg gyalogutat. A családok­nak a határ szinte minden dűlőjében volt földjük és ezek igen változatos minőségűek voltak. Ezért az igazságos földöröklést, a földek szétmérésével tudták biztosítani. Így alakultak ki a „nadrágszíj” parcellák.

Paradicsomföld Dunakeszin

8. Palánta kiültetése

A fagyok elmúltával a szép tavasziasra forduló időjárás be­álltával elkezdődött a palántaültetés. A kellően megedzett, szép erősre fejlődött palántákat jól beöntözték. Ezután egyik kézzel egy marokra fogható palántát összefogtak és a másik kezükkel segítve a gyökerek alá nyúlva sok földdel kiemelték. Az oda­készített ládába sorba rakták és a szállítás idejére árnyékolták. Igyekeztek megsaccolni az aznapra kiültetésre szánt palánták számát, a felkúpozott palántahelyeknek megfelelően. Valami­vel többet szedtek ki, mert ültetés előtt kiválogatják a gyengébb vagy sérült palántákat. Csak kiváló minőségűeket ültettek el. Gondoskodni kellett a locsolóvízről is. Ezt a jobb módú gazdák lajtos kocsival oldották meg. Akinek ez nem volt, az nagymé­retű hordóba vagy erre alkalmas edénybe szállította a vizet a helyszínre. A víz gyűjtése nem is volt olyan egyszerű dolog. Esős tavasz esetén összegyűjtötték a csapadékvizet és ezt hasz­nálták fel. Száraz tavasz esetén kisebb vízmennyiséget az ud­varon található kerekes kútból húzták fel. Ez nagyon fárasztó munka volt és a kút vizének elapadása miatt csak korlátozott mennyiséget biztosított. Nagy mennyiségű vizet a település Felsőtabán melletti bővizű forrásból vagy a Dunából, esetleg a határban még néhol található kisebb forrásokból merték ki. A paradicsompalánta ültetése az alábbiak szerint történt. Óvatosan elválasztottak egy szál palántát, ezt a kúposhalom elsi­mítása után egyik kézbe fogták, a másik kéz ujjaival, gödröt készítettek, belehelyezték majd földdel betakarták, kissé tömö­rítették a talajt és körkörösen tányérszerű mélyedést húztak a palánta köré. Ide öntötték locsolókannából az öntözővizet óva­tosan, hogy ne mossa ki a palántát vagy ne sározza azt össze. Általában csak egyszer, ültetéskor locsolták a palántákat, de szélsőséges időjárás esetén szükséges lehetett még utólagos ön­tözés is.

Palántázás dunakeszi határban

9. Paradicsom karózása

Többféle karót használtak fel a lehetőség és szükség szerint. A legdrágább, de egyben a legjobb a fűrészelt keményfa karó. Ezt csak a jómódú gazdák engedhették meg maguknak. Tartós és jó volt a hasított akácfából készült karó is. Felhasználtak még egyéb, erre a célra alkalmas egyenes, puhafa botokból kialakí­tott karókat is. Ezekkel nehezebb volt a karózás és nem volt olyan tartós, mint az előzőek. Szorultságból használtak még vastagra nőt napraforgószárból kialakított karót is. Ez csak egy-két idényt bírt ki és nagyon nehéz volt vele dolgozni. A lovas kocsival kivitt karót a paradicsomsorok közé lerakták. A karózás általában iskoláskorú gyerekek feladata volt. A karót minden paradicsomtő mellé az északi oldalon kb. 10 centi tá­volságban—hogy ne sértse a gyökérzetet—leszúrták a földbe, majd a földbe. A paradicsom szezon lejártával kihúzták, a ráta­padt földtől megtisztítva hazavitték. A hibásakat kiválogatták, amit kellett újrahegyezték, és ha kellett a másik végét simára fűrészelték. Ezután az időjárástól védve tárolták.

10. Paradicsom kötözése

A paradicsompalánta növekedésével szükségessé vált a karóhoz való kötözé­se. Ez a munka nagyon fá­radságos volt és sok ügyes­séget igényelt, melyet főleg nők végeztek. Fontos volt a jó időzítés, hogy a hajtások nagysága megfelelő hosszú legyen. Ha túl hosszú volt eltörhetett vagy meg­roppanhatott a talajról való felszedéskor, ha még nem volt elég nagy, akkor feles­legesen korai volt még kö­tözni. Kötözés megkezdése előtt beöltöztek kidobásra váró ruhába, mert a kötözéskor a paradicsom szárával való érintkezéskor sok zöldes festékanyag tapadt a kézre és a ruhá­zatra. Maga a kötözés az alábbiak szerint történt. Az álló vagy a földön szétterülő paradicsomhajtásokat átkaroló mozdulattal óvatosan sorba szedték nyalábba. A kötényükbe elhelyezett, erre a célra előkészített és kissé nyirkosra benedvesített zsúp­szalmából egyik kézzel kihúztak szálakat, azt az összefogott paradicsom száron körbehúzták, majd a végeit egymáshoz fogva, csavaró mozdulatokkal megsodorták és aládugták a körbefutó zsúpszalma alá. Ügyelni kellett arra, hogy a fölkö­tözött paradicsom kellően szilárdan álljon, ne feszüljön, és ne roskadjon le a földre. El kellett érni, hogy a fejlődő paradicsom lehetőleg ne érintkezzen a földdel, mert esőzés után a nedves talajon elrothadhatott.

Paradicsomkötöző

11. Paradicsom szedése

A gondosan tisztántartott, többször megkapált, elkarózott, felkötözött paradicsom az idő előre haladtával megérett a sze­désre. Legtöbbeknek stráfkocsija volt, mely megkönnyítette a paradicsom szállítását. A kocsira két sorba saját készítésű para­dicsomos ládába szedték a piacra szánt árut. A szedésnél több felnőtt és esetenként fiatalabb gyerek összehangolt munkájára volt szükség. A leszedendő paradicsom mennyiségétől függő­en, voltak, akik szedték, voltak, akik karos kézikosárba szedett paradicsomot a kocsihoz vitték a kocsin tartózkodó rakóknak. A könnyebb munka miatt a ládákba rakók leginkább gyerekek voltak, tekintettel arra, hogy erre az időre esett az iskolai szünet. A kocsin tartózkodók szétválogatás után a piacra szánt paradi­csomból az esetleg benne maradt csumát kiszedték, puha ru­hával megtörölték és lefele forgatva egymás mellé sorba rakták a ládába. A különválogatott paradicsomot az Óceán Konzerv­gyártól kapott csereládába rakták a későbbi elszállítás céljából. A kétféle paradicsom között minőségbeli különbség szinte alig volt. A szerződött paradicsomot az Óceán Konzervgyár a pia­ci ár kb. 60%-áért vette át. A konzervgyári paradicsomra ke­vesebb munkát kellett fordítani, nem kellett törölgetni, sorba rakni, kicsumázni, piacra szállítani, ezért lehetett olcsóbban adni. Jó termés esetén a telerakott ládákra a nagyobb mennyi­ség elszállítása érdekében még több sor paradicsomot is raktak befelé szűkítve a sorokat, hogy azok a szállítás során ne ráz­kódjanak szét, amit még a ráterített takaróponyvával és annak lekötésével is biztosítottak. Ilyen piacra előkészített”megpúpo­zott” paradicsomos kocsi látható a képen.

A saját láda és a konzervgyári szabványos láda között az volt a különbség, hogy a saját láda magasabbra és hézagmen­tesre volt készítve és méretre igazodott a kocsi szélességéhez. Ebben a hézagmentes ládában kevésbé sérült a paradicsom. A csereláda hézagosra volt gyártva, így ebben a paradicsom sé­rülhetett, de ez a nagyüzemi besűrítésnél nem okozott gondot. A dunakeszi Óceán Konzervgyár a helybéli gazdák és a kör­nyező települések paradicsom termését alkalmasnak találta konzervgyártásra, ezért szerződést kötött velük meghatározott mennyiség leszállítására. Ez ugyan szerényebb jövedelmet, de nagyobb biztonságot adott a termés értékesítésére. Jó termés esetén többlet mennyiséget is átvettek. Rossz termés esetén külön meg kellett egyezni a kifizetésre kerülő árban. Még egy nagy előnye is volt a szerződött átvételnek, mert a konzervgyár a szerződő mennyiségű paradicsom arányában szabványos méretű ládákat kölcsönzött a gazdáknak, amibe szedhették és leszállíthatták a paradicsomot. A paradicsomszezon leteltével ezeket le kellett adni a konzervgyárnak. Előnyös volt a szerző­dés a konzervgyárnak, mert előre tervezhette a gyártási kapa­citást, de előnyös volt a gazdáknak is, mert biztosak lehettek a leszerződött mennyiség után kapott jövedelemben.

(folyt. köv.)