Duló Károly

Harmadik típusú találkozások

Megjelent: Dunakeszi Helytörténeti Szemle: 5. évfolyam 2. szám (2012. szeptember), 9-12. old.
A cikk eredetijének digitális verziója pdf-ben »

Idézzük fel egy, az önállóságától 1950-ben megfosztott Pest környéki település iskoláját, amely a napközi otthonná le­fokozott egykori községháza mellett szűkölködik egy olyan épületben, melynek befogadóképességét jócskán meghaladja az ötvenes évek második felében ideözönlő Ratkó-gyerekek lélekszáma! A tanítás két műszakban folyik, az osztálylétszá­mok harminc fölött vannak, nem ritkán a negyvenet közelítik. A tanárok többsége régi vágású, lelkiismeretes, felkészült, bár kissé talán provinciális szakember, de akad közöttük egy-ket­tő, aki mintha más bolygóról cseppent volna ide. Ők hoztak színt a lódenkabátok világának szürkeségébe, ők nyitották rá igazán a szemünket a történelem és művelődéstörténet akkoriban agyonhallgatott értékeire és a nagyvilágra, ők adtak teret és valódi távlatot a korszak által egyébként gúzsba kö­tött képzeletünknek.

Egyiküket Colosnak hívtuk, mert magas, vékony alakjával feltűnően kiemelkedett a tanári karból. Mikor már tanított is bennünket, meggyőződhettünk róla, hogy Uray tanár úr nem csupán termetével magasodik a többiek fölé, mint ahogy nem testalkata miatt néztünk föl Lissák tanár úrra sem.

Gyerekésszel egyszerűen a jó szerencsémnek tulajdonítot­tam, hogy találkozhattam velük, és tanítványuknak mondha­tom magam. Felnőtt fejjel visszatekintve már látom, hogy az alagi iskola afféle enyhébb fokozatú internálótábor volt, aho­vá a hagyományos értékeket tagadó, értelmiségellenes poli­tika száműzte azokat, akik származásuk és személyes adott­ságaik révén másfajta világot, eltérő értékrendet testesítettek meg, ezért aztán a rendszer számára nem volt kívánatos, hogy az ilyen „retrográd elemek” a fővárosban tevékenykedjenek.

Lissák György nem ta­nárként indult. Az általa következetesen elhallgatott doktori címének tanúsága szerint eredetileg jogász volt, aki a háború előtt országgyű­lési jegyzőként működött. Széleskörű műveltsége ré­vén számára nem volt gond, hogy magyart és történelmet tanítson. E téren azonban so­sem szorítkozott a hivatalos, túlegyszerűsítő tananyagra. Szellemtörténeti összefüggé­sekbe is bevezetett minket.

Lissák György

Szemléletét, gondolkodásmódját példázzák történelmi regényei, amelyek a hetvenes évek megenyhült légkörében végre megjelenhettek. Az aranykígyóban Martinuzzi Fráter György alakja és sorsa köré szőve fest a Porta és a Habsburg-udvar ármánykodásainak kitett magyar királyság és Erdély viszonyairól árnyalt képet, miközben beavat minket többek között a pálos rend működésébe. Legeza Ilona így ír a könyvről: „A mű leginkább történelmi regénynek nevezhető, mely a do­kumentumregény, az irodalmi forgatókönyv és az esszé eszközeit is fölmutatja. Hangvétele olykor a riportéhoz közeli, olykor drámaivá forrósul. A szerző a történész alaposságával és a szépíró ihletett­ségével nyúl Fráter György ellentmondásos alakjának megformá­lásához. A tényszerű és egyben szubjektív megvilágítás fényénél reneszánsz hősre ismerünk. Híven idézi a kort műveltség-, ízlés- és diplomáciatörténeti vonatkozásaival együtt. Párbeszédekbe és le­írásokba szőtt utalásai, de mértékletes archaizálása is a kép pontos­ságát szolgálják.”

Az Ókori szerelmekben pedig a perzsák szemszögéből mu­tatja be a görögökkel folytatott háborúskodást Lissák György, aki e művében az ókori történetírók munkái mellett mitológiai és néphagyományokra támaszkodva mutatja be érzékletesen és sokoldalúan az emberi civilizáció bölcsőjét, a Közel-Kele­tet, ahol a különböző kultúrák mindig is megtermékenyítő kölcsönhatásban álltak egymással.

Mindkét könyv a szépirodalomhoz tartozik, mindkettő re­gény, mégis a Gondolat Kiadó – vagyis a Tudományos Isme­retterjesztő Társulat kiadója – jelentette meg őket. Ez is arra vall, hogy históriai és művelődéstörténeti szempontból is ko­molyan kell vennünk e műveket.

Lissák tanár úr avatott be minket a Távol-Kelet – min­denekelőtt India – titokzatos világába és az emberlétnek ak­koriban nemigen emlegetett lehetőségeibe – egyebek közt a jóga vagy a hipnózis rejtélyeibe – is. Tette ezt egy olyan világban, amikor óráin igen sűrűn jelentek meg szakfel­ügyelők, akik persze minden áron a hivatalos történelmet és irodalomtörténetet, az elvárt és erőltetett ideológiát akarták visszahallani. Lissák György fantasztikus diplomata volt, mesterien tudott bánni az emberekkel. Az árgus tekintetű szakfelügyelők előtt mindig remekelt az osztály, hiszen min­den kérdésre jelentkeztek vagy húszan, ugyanis bármiféle összebeszélés híján is biztosak lehettünk abban, hogy a tanár úr pontosan tisztában van azzal, melyikünk mit tud, és min­dig csak olyan embert fog fölszólítani, aki az adott kérdésre tudja a jó választ.

Tanítványait jól ismerte, személyiségük fejlődését egyé­nenként is segítette. Hatodikos vagy hetedikes lehettem, ami­kor nekem szegezte a kérdést:

− Hány regényt olvasott már el a száz kötetes Jókaiból, Károly?

(Akkoriban ugyanis nem az volt a divat, hogy a tanárok leguggoltak a diákok szintjére és bratyiztak velük, hanem arra igyekeztek lehetőséget adni, hogy mi kezdjünk el föl­kapaszkodni azokba a magasságokba, ahol ők voltak. Ennek egyik jele volt, hogy a mi iskolánkban a tanárok – mintegy a megelőlegezett bizalom jeleként – minden felső tagozatost magáztak.)

− Talán, ha harmincat – feleltem.

− Nem restelli magát? Mit gondol, mikor adódik még az életben ennyi ideje és ennyi lehetősége az olvasásra?

Más alkalommal pedig én fordultam hozzá:

− Tanár úr, kérem, ezt és ezt a könyvet (amelyről egyéb­ként valószínűleg éppen tőle hallottam) sehogy sem tudom megszerezni: nincs belőle példány a könyvtárban, és az antik­váriumban sem biztattak semmivel.

Lissák tanár úrról azt beszélték, hogy valaha sok ezer kö­tetes, hihetetlenül gazdag könyvtára volt, amely azonban a főváros ostroma során leégett. Természetesen a háború után is felgyülemlettek a könyvei, de már nem módszeresen gyűj­tötte őket, nem igyekezett pótolni azt, ami a szeme láttára odaveszett. Rám mosolygott:

− Ne aggódjon, Károly! A megfelelő könyvek a megfelelő időben mindig megtalálják a megfelelő embert.

Lissák György 1953-tól 1965-ig szolgált a dunakeszi II. Sz. Általános Iskolában, ahová Uray György 1958-ban került. Az ő személyes sorsában az Alagra ítéltetés már enyhítésnek számított, hiszen pályakezdőként a budai szülői háztól még távolabbra: a nógrádi dombok között megbúvó Bujákra „irá­nyították”. Az ottaniak a mai napig őrzik jó emlékezetükben, hálás szívvel és nagy tisz­telettel emlegetik a „Tanár Urat”, aki a tanítás mellett az ott még pislákoló néphagyo­mányok felélesztésén is mun­kálkodott. Amikor Czigány Tamás, a neves filmrendező a Tavasz Bujákon című népraj­zi filmjét forgatta, Uray tanár úrban lelte meg azt a segí­tőt, kinek emberi kapcsola­tai és személyes hitele révén a helybéliek a pestiek előtt – illetve a film közvetítésével az ország nyilvánossága előtt – feleleveníthették mélyen gyökerező tradícióikat.

Uray György

Dunakeszi történeti hagyományai roppant hézagosak. (Nomen est omen, hiszen maga a Keszi törzsnév eleink töredé­ket jelentő szava.) Uray György, a régészet iránt is érdeklődő történelemtanár, igyekezett összegyűjteni a római korból ránk maradt, itt-ott kallódó kerámiákat és bélyeges téglákat, valamint az Avar-árokból így-úgy előkerült népvándorlás-kori leleteket. Fájdalom, hogy – az irodalmi színpadnak is sok éven át helyet adó – Petőfi Sándor Kultúrotthon leromlásával és gazdátlanná válásával ez a gyűjtemény is ebek harmincad­jára jutott.

A tanár úrról tudtuk, hogy történelem–ének szakos, mégis kizárólag énekórán találkozhattunk vele, ami akkor is felüdü­lést jelentett volna a nehéz tantárgyak között, ha éppen csak énekelgetünk. Csakhogy az ő órái rendhagyóak voltak. Az éneklés és szolmizálás mellett fölvázolta nekünk a zenetörté­net és a művelődéstörténet érdekfeszítő epizódjait is. Emellett azon igyekezett, hogy a legrangosabb művészetbe is belekós­tolhassunk. Óráin mindennapos volt a lemezhallgatás. Hatan is kellettünk ahhoz, hogy mondjuk, a földszintről az emeletre fel­cipeljük órájára az iskola hangszerét, a harmóniumot, amelyen aztán varázslatos darabokat szólaltatott meg. Mire befejeztük a felső tagozatot, valamennyiünk fülében ismerősen csengett a D-moll toccata vagy éppen a Holdfény szonáta. Nem csupán a dallamok bűvöltek el minket, hanem az előadásmód is. A ta­nár úr példáján ráérezhettünk arra az átlényegülésre is, amely a művészet révén az embert hétköznapisága fölé emeli.

Nyilvánosan sosem beszélt róla, honnan is tudhattuk vol­na, hogy Uray György eredetileg karmesternek készült, s zon­gorajátéka még Ferencsik Jánost is elbűvölte egykor. Fölvenni viszont a rangos támogatás ellenére sem vették föl a Zene­akadémiára, mert nem volt megfelelő származású. Akkoriban ugyanis egy neves – és egy koncepciós perben, ha alaptala­nul is, de megvádolt – építész fiának lenni nem számított a legjobb ajánlólevélnek. Így lett belőle ének−történelem szakos tanár. Azt, hogy kétszakos, tudtuk róla, de hogy a történelem­tanítás lehetőségétől politikai okok miatt fosztották meg, arról fogalmunk sem volt.

Hiányérzetünk sem alakulhatott ki ezzel kapcsolatban, hiszen óráit úgy intézményesítette, hogy a tantárggyal kap­csolatos – természetesen fontosként kezelt – dolgainkat az óra elején „letudtuk”, ezért aztán az énekóra utolsó harmadát a világ más szeleteinek szentelhettük. Így avatott be bennün­ket kedves korszakaiba: az ókori Mezopotámia és Egyiptom világába vagy éppen honfoglaló eleink életébe. Hallottuk tőle Amerika és az inka birodalom spanyolok általi leigázásának történetét, és általa árnyaltabb képet kaptunk a történelmünk török-magyar fejezetéről is. Nagyon szerettük, amikor „sza­badegyetemnek” nyilvánította az utolsó tizenöt percet, és en­nek keretében faggathattuk őt a világ dolgairól. Válaszaiban sosem önmagát helyezte előtérbe, szavainak mégis személyes hitele volt. Előző – legelső – munkahelyének, a bujáki isko­lának és a kis nógrádi falu életének epizódjaiból is gyakran idézgetett, de szavaiból egy pillanatig sem érződött keserű­ség, noha nem saját akaratából került oda, hanem ezt szám­űzetésként mérték rá.

Rengeteg szakkör működött az iskolánkban. Ezek zömét tanárok vezették, de akadt olyan is, amelyik egy-egy vala­miben különösen jártas diáktársunk köré szerveződött. Az, hogy Uray György jegyzetté emelkedő énekkart szervezett, magától értetődő volt, de mi például a tanár úrral hét nyel­ven beszélő bábszínházat építettünk, bábokat farigcsáltunk, és együtt próbálgattuk a rögtönzést az általa megadott témák és helyzetek mentén.

Talán ennek folyománya volt, hogy színházat csinálni is hívott bennünket. A régi faluban és Műhelytelepen egyaránt komoly hagyományai voltak a „műszínkörnek”, s ennek kere­tében a helyiek annak idején elsősorban népszínműveket és operetteket adtak elő a rokonokból, ismerősökből verbuválódó közönség szó­rakozatására. A Járműja­vító – mindenki által csak Magyarságként emlegetett, bár már régóta József At­tila nevét viselő – művelő­dési otthona sok évtizeden keresztül otthont adott a költészetnek is: volt szava­lókórusa és akadtak itt a fő­városban is szívesen látott, országos hírű versmondók is, mint Zöldi Sándor vagy Sellei Zoltán.

Olvasópróbán

Az idősebbek azt mesélték, hogy annak idején, ha valaki a Járműjavítóba jelentkezett, megkérdezték tőle: mihez ért? A zöldfülűek ilyenkor többnyire azt felelték, hogy lakatos va­gyok, asztalos vagy éppen mázoló… Azt látom a segédleve­lén – mondta a főtanácsos úr –, de mit fog köztünk munka után csinálni? Énekel majd a kórusban? Focizni fog a Magyi­ban? A fúvószenekarunkba áll be, vagy a természetjáróinkkal túrázik?

Az ötvenes években azonban nemigen szerették az önma­gukat tudatosan képező és továbbépítő, öntudatos, összetartó munkásokat, hiába hirdették róluk fennen, hogy ők a társada­lom vezető ereje. Nem pártolták a civil szerveződéseket sem, így – ha nem is számolódott fel teljesen, mégis – elerőtlenedett, hellyel-közzel meg is tört az öntevékenység.

Ilyen közegben kezdett el színházat csinálni 1960-ban, Du­nakeszin Uray György. Akkortájt országosan is új lendületre kapott az amatőr színjátszás. Egyre-másra alakultak az iro­dalmi színpadok, hogy a szórakoztató színházi hagyományt valami rangosabbal és fontosabbal váltsák föl szerkesztett mű­sorok és pódium-előadások révén. Az első műsor egy Radnó­ti-est volt a Petőfi Sándor Művelődési Házban. A fekete pu­lóveres versmondók a színpadon csak alakzatokat váltottak, egyébként viszont a mozdulatlanság fegyelme – és figyelme – jellemezte az előadást. A hangulatos és erőteljes fényhatá­sokban azonban már megmutatkoztak egy, a látvánnyal is hatni tudó színház elemei. Ezzel az előadással született meg a Dunakeszi Radnóti Miklós Irodalmi Színpad.

Uray György rendez a Pinceszínházban

Ezután a – színháztechnikailag sokkal jobban felszerelt – József Attila Művelődési Ház adott teret a színpadnak, amelynek tagjai az ottani együttes és a tanár úr által ideho­zott fiatalok köréből kerültek ki. Akkoriban puhult fel és vált nyitottabbá a politikai rendszer, és enyhültek a hidegháborús feszültségek is, így a hatvanas években szinte napról napra tá­gult a világunk – egyebek között azáltal, hogy mind nagyobb és nagyobb szelete vált hozzáférhetővé a kortárs nyugati és ke­leti irodalomnak egyaránt. A következő összeállítás, amelyet Emberként élni címmel adtunk elő, főként Jevtusenko, Voznye­szenszkij és Vinokurov verseire épült, akik merész és fontos dolgokat mondtak el a világunkról, mégsem voltak támadha­tók, hiszen a szovjet költészet oszlopainak számítottak. Ebben a műsorban persze más világok képviselői is teret kaptak: így például a görög Jannisz Ritszosz. Az estnek volt némajáték-betétje is. Uray később is arra törekedett, hogy mind színház­szerűbbé tegye az eredeti felfogás szerint puritán, szerkesztett műsorokat. Emlékezetes alkotása volt például a Fővárosi Mű­velődési Ház Egressy Gábor Irodalmi Színpadával (amely­nek egyébként szintén egyik meghatározó művészegyénisége volt) közösen megvalósított Carmina Burana, amelyet a közép­kori diákköltészet darabjaiból és François Villon verseiből állí­tott össze úgy, hogy beleszőtte Carl Orff zenéjét, és helyenként táncbetétekkel is gazdagította az előadást.

A Nádasdy Kálmánnál folytatott rendezői tanulmányai vizsgadarabjaként a pestiek és a telepiek összefogásával állí­totta színre – Magyarországon elsőként – Friedrich Dürren­matt Fizikusok című drámáját. Ebben tűnt fel Ronyecz Mária, akiből később vezető színész lett, noha szépen ívelő pályájá­nak méltatlanul korán vetett véget a halál. Felejthetetlenül ala­kította a Doktorkisasszony szerepét Uray Judit előadóművész, a tanár úr első felsége. A komoly visszhang és siker ellenére a kesziek háttérbe szorítva érezték magukat, és ez olyan mély válságba sodorta az együttest, hogy csaknem felbomlott.

Ekkortájt indult Dunakeszin a gimnázium. Az első évfolya­mok az alagi iskola – időközben már kétszer is jelentősen bőví­tett – épületében kaptak helyet, és az általános iskolának több tanára őket is tanította. Uray György ösztönzésére a legelső évfolyamból viszonylag sokan csatlakoztak a színpadhoz, de a későbbi évjáratokból is többen szegődtek hozzánk. Egy-két régebbi taggal együtt voltaképpen ők alkották annak a Társu­latnak a magját, amely – korántsem változatlan összetételben, de töretlenül – máig is működteti az Uray György Színházat.

A tanár úr az újjáalakult együttessel a Petőfiben szinte elölről kezdte a munkát. Hosszú időt szánt a felkészülésre. Tanultunk beszéd- és mozgástechnikát, színészmesterséget. Fejenként egy-két verset a végtelenségig csiszolgattunk. Emel­lett elindult az Akadémia, melynek keretében Uray György és az általa kiválasztottak adták át tudásukat, tágították a vi­lágunkat. Sokfelől közelítve próbáltuk megérteni a művészet és az ember lényegét. Előadásokat hallgattunk vallástörté­netről, festészetről és zeneelméletről, sőt belekóstoltunk elő­lünk rejtegetett világnézetek tiltott gyümölcseibe is. Emellett két kezünkkel építettünk magunknak egy kamaraszínpadot a művelődési házban, ahol a nagyszínpadot és az emeletet ve­szélyesnek nyilvánították és lezárták.

Ismét verses összeállításokkal léptünk a közönség elé. Sza­bó Lőrinc-, József Attila-, Juhász Ferenc- és Pilinszky János-estjeink voltak talán a legemlékezetesebbek. Útjára indítottuk az Irodalmi Presszót, ahol hetente tartottunk ismeretterjesztő előadásokat, felolvasóesteket, és író-olvasó találkozókat, tárla­tokat szerveztünk. Ezt követően kerültek sorra az egyfelvoná­sosok: Samuel Becket, Tennessee Wiliams és Balázs Béla mű­vei. A kékszakállú herceg vára lett az első olyan repertoárdarab, amely a következő évtizedekben is rendre felelevenedett a tár­sulat műsorában.

A hatvanas évek második felében – hogy, hogy nem – elég sok pesti fiatal is bekapcsolódott a munkába. Egyikük Kovács Zsuzsa volt, aki mind a magánéletben, mind a színházcsiná­lásban Uray György méltó társává vált.

A tanár úr nevéhez fűződő irodalmi adaptációk egyik leg­kiemelkedőbb példája a Gilgames eposz színpadra vitele volt, és ekkortájt vállalkoztunk Aiszkhülosz: Leláncolt Promét­heuszának bemutatására is. Akkor már országos szerve­zettségű volt az amatőr szín­házi mozgalom, és a különbö­ző városokban megrendezett országos találkozókon valódi erőt tudott felmutatni: figye­lemreméltóan új tartalmakat és művészi megoldásokat. Így adódott, hogy például a Prométheuszt az egri vár töm­löcbástyáján éppúgy eljátszhattuk, mint a debreceni Egyetemi templom homlokzata által kínált nagyszerű háttérben.

A Pinceszínház 1996-os plakátja

Uray György olyan vezető volt, aki teret mert és tudott adni azoknak, akik a szerkesztés és a rendezés terén is sze­rették volna megmutatni magukat, akár társulati tagok voltak, akár vendégek. Többek között itt kezdte a szárnyait próbálgat­ni Hegedűs Tibor, az Utcaszínház alapítója, vagy Gabnai Kata­lin, akiből a hazai drámapedagógia nagyasszonya lett.

A színpad fennállásának tizedik évfordulója alkalmából Uray György kezdeményezésére rendezték meg első ízben a Dunakeszi Művészeti Napokat, amely lényegében összművé­szeti fesztivál volt, és a mai napig folytatódván jelenleg is a város legrangosabb művészeti eseménysorozata.

Az első évtized elmúltával eredeti nevünkből elhagytuk az „irodalmi” jelzőt, és a hetvenes években egyre inkább valódi színházzá nemesedett a Dunakeszi Radnóti Miklós Színpad. A műsorban alkalmilag fel-felbukkantak még szerkesztett összeállítások, de az eredetileg nem színpadra szánt alkotások is dramatizált formában, színdarabjelleggel kerültek közönség elé. Ezek sorából feltétlenül ki kell emelni a Száll a kakukk fész­kére című előadást, amely Ken Kesey regényének Uray György által átdolgozott és színpadra állított változata volt.

Rendező-tanárként a hetvenes évektől kezdve játszott ko­moly szerepet a szakmai közéletben, hiszen ő lett Pest amatőr színházi területének a felelőse, gazdája. Ekkor indultak el a széles körű, rendszeres képzések. Az alapvető cél a csoport­vezetők, a rendezők felkészítése volt, hiszen ezáltal lehetett a nem hivatásos színjátszó együttesek és a diákszínpadok mun­kájának színvonalát emelni. Tanítványainak egyike – Lőkös Il­dikó – például hivatásos, kőszínházi dramaturg lett.

Ez idő tájt munkálta ki Uray György azt a művészi arcula­tot, melynek révén a társulatból a nyolcvanas évektől kezdve valódi alternatív színház lett. Mérföldkő volt a harmadik évti­zed elején az újabb kétkezi színházépítés a József Attila Műve­lődési Központ pincéjében. Egyebek közt azért, mert hihetet­lenül intim az a közelség, amelyet ez a tér teremt a játszók és a nézők között. A színészek így szinte védtelenül kénytelenek feltárulkozni a közönség előtt, másrészt viszont olyan meghitt lehet a kapcsolatuk, hogy abban a kifinomult, visszafogott ki­fejezőeszközök is megélnek és hatnak.

Olyan szerzők fémjelezték a Dunakeszi Pinceszínház mű­ködését, mint Per Olov Enquist, Edward Albee, Samuel Becket, Agatha Christie, Molnár Ferenc, Jean Genet, Ingmar Bergman és Tennessee Wiliams. Ebben az időszakban Uray György már az országos alternatív színházi mozgalomnak is elismert te­kintélye, vezetője. Elindítja a Prológus Színiiskolát, amely az­tán szimbiózisban dolgozik, és rendszeresen együttműködik a társulattal. Az itteni tanítványok közül már ismert színész: Kéri Kitty, Nyári Zoltán, Rajkai Zoltán és Turek Miklós, vala­mint a bábszínésznek is kiváló Ruszina Szabolcs.

Felelőtlenül leegyszerűsítő képet adna Uray György tanári és mesteri működéséről, ha csak azok egy részét hoznánk szó­ba, akik végül is hivatásos színházi emberekké váltak, hiszen a mindenkori társulat kebelében és hatókörében rengeteg szemé­lyiség gazdagodott a művészet szeretetével és értésével, s ka­pott életre szóló útravalót akkor is, ha később egészen másfelé kanyarodott a sorsa. Különleges tisztelet illeti azokat is, akik éveken, évtizedeken keresztül valódi elhivatottsággal csinál­ták, csinálják ezt a színházat anélkül, hogy profi létre ácsin­góznának. Körükből hadd emeljek ki – mintegy jelképként – egyetlen nevet: Tóth Györgyét, aki az együttesnek legrégibb, a kezdetektől egészen – 2004-ben bekövetkezett – haláláig fo­lyamatosan munkálkodó tagja volt.

Uray György rendezés közben

A tanár úr egyébként mindenkor vállalta a felelős értelmi­ségi léttel járó közéleti szerepeket is. Annak idején értelmiségi klubot szervezett Dunakeszin, részt vállalt az első önkormány­zat kulturális bizottságának munkájában, életre hívta és a kez­detekben vezette is a Waldorf-iskolát.

Amikor az agydaganat rohamosan megfosztotta őt a cse­lekvés lehetőségeitől – mindenekelőtt kitüntetett eszközétől: a beszéd képességétől –, nem adta fel. A műtétek után nagyon mélyről indulva küzdötte vissza magát a tevékeny életbe – így a színházcsinálás terepére is. A szervezetén újra elhatalmasodó betegség azonban nem engedélyezett számára sok időt, végül is lebírta őt, de csak a testét, a fizikai jelenlétét vehette el tőlünk. A vele – a velük – való találkozásoknak termékeny, mércét és erőt adó emlékét, nyomát viszont nem képes felemészteni a porhüvely mulandósága.

A XX. század harmincas, negyvenes éveiben az Egyesült Államokban az ott tevékenykedő kiváló magyar tudósokat, akik kivételes szellemiséget és ragyogó eredményeket mutattak fel, az akkori tudományos közéletben marslakókként emlegették. Különleges szerencsénkre nekünk ebben a – mára már várossá nőtt – községben megadatott, hogy olyan tanáremberekkel találkozzunk, mint Lissák György és Uray György, hogy olyan szel­lemi nagyságok közelében formálódhassunk, mint ők voltak.

Köszönjük, Tanár Urak! És tiszteletünk a marslakóknak!

E tanulmány a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola 2003/04-es évkönyvében megjelent „Egy tanítvány emlékei” című írás bővített, átdolgozott változata.

JEGYZET

[1] A kifejezés azoktól származik, akik a nem emberi civilizációkkal való kapcsolatteremtés lehetőségeiről gondolkodnak, és azt a lehetőséget jelölik vele, amikor a földönkívülieknek nemcsak a nyomait és a nekünk küldött üzeneteit érzékelhetjük, hanem a velük való személyes találkozásra is lehetőségünk adódik.