Lőrincz Róbert

A Dunakeszi Magyarság labdarúgóinak 1930-as olaszországi túrája

Megjelent: Dunakeszi Helytörténeti Szemle: 1. évfolyam 3. szám (2008. december), 4-5. old.
A cikk eredetijének digitális verziója pdf-ben »

Vajon gondolta-e Horváth Gyula, a Dunakeszi Magyarság futballcsapatának trénere, hogy ígéretét – miszerint ha fiai megnyerik a KÖLASZ[1] 1929/30-as első osztályú bajnokságát, a gárda az 1931-es újévet olasz földön köszönti – be kell majd váltania? Nem tudjuk, de az bizonyos, hogy 1930 ősze már az olaszországi túra szervezésével telt a klubnál.

Az alig négy éve, 1926-ban a dunakeszi MÁV Járműjavító sportegyesületeként alakult Magyarság[2] futballistái meglepő gyorsasággal érték el sikereiket. A zöld-pirosak az amatőr csapatok részére kiírt területi küzdelmek közép-magyarországi bajnokságában[3] már azelső évben kiharcolták az első osztályba jutást. A következő idényben a gárda megnyerte az amatőr egyleteknek alapított országos kupaküzdelmet, a Corinthian vándordíjat, majd 1930-ban már a közép-magyarországi régió bajnokaként köszönthette csapatát az egyre növekvő számú dunakeszi szurkolósereg.

A csapat bajnok lett, Horváth Gyula pedig betartotta a szavát. Az edző felvette a kapcsolatot az Olaszországban korábban játékosként, ekkor már trénerként dolgozó Csapkay Károllyal[4], kinek révén a klubvezetés előnyös szerződéseket kötött néhány talján csapattal, a december-januárra tervezett túra idejére. A két ország labdarúgó szövetségeinek engedélyével a Csapkay által dirigált Montevarchi csapata hívta meg a dunakeszieket.

Az 1920-as, 30-as években a magyar futballklubok előszeretettel töltötték a téli holtidényt ún. „túrázással”, s ez 1930 decemberében sem történt másképp. A Dunakeszi Magyarságon kívül még tizenkét túracsapat készülődött az utazásra, profik és amatőrök egyaránt, legtöbbjük olasz földön kötve le mérkőzéseit.

A Magyarság az elsők között, december 22-én, éjjel fél tizenkettőkor kelt útnak a Keleti pályaudvarról. A vonat másnap reggel indult tovább Bécsből az olasz határ felé, s az utazás nem telt eseménytelenül. A csapat kocsijába egy hatalmas lengyel társaság szállt fel, sok fiatal és csinos hölgytaggal. A futballisták lelkesedése egyre fokozódott, s hamarosan, a nők kívánságára a fiúk egymás után énekelték a szebbnél-szebb magyar dalokat, melyért sok édesség volt a jutalom. A felzendülő lengyel énekeket a fiúk tapsorkánnal díjazták. A lengyelmagyar barátkozást csak Semmering hófedte hegycsúcsai szakították meg. A dunakeszi futballisták szinte nem tudtak betelni a fenséges látvánnyal. Nem csoda, hiszen alig néhányan láttak közülük eddig hasonló tájat. December 24-én reggelre Velencén, Bolognán, Firenzén keresztül Montevarchiba, útja célpontjához érkezett a társaság. Szentestére a túraszervező Csapkay Károly (aki már Firenzében várta a csapatot) vendége volt a gárda, ám a kis karácsonyfa mellől a játékosok hamar nyugovóra tértek, hisz másnap már játszaniuk kellett. Méghozzá nem is akármilyen meccsen, hanem a klub történetének első nemzetközi találkozóján!

Az ellenfél az 1902-ben alakult, alsóbb osztályban szereplő montevarchi Aquila csapata volt. A Csapkay dirigálta olasz együttes kitűnő játékkal rukkolt elő, ennek ellenére a Váci SE-től kölcsönkért Zsenter, valamint Bretsch góljaival (az olaszok Lenzialte révén csak 11-esből voltak eredményesek) a Magyarság 2:1-es győzelemmel esett át a tűzkeresztségen.

A Montevarchiban „állomásozó” dunakeszieket a helyiek nagy szeretettel és (az eredmény ismeretében) nagy tisztelettel vették körül. A képeslapot vásároló játékosoktól a kereskedő nem fogadott el pénzt, sőt volt, aki a borbélynál is pontosan annyit kapott vissza apróban, mint amennyit fizetett. A mérkőzés után a csapat színházban járt, s az ott történtekre Horváth tréner így emlékezett vissza: „Este színházba mentünk, s itt roppant megható ünneplésben volt részünk. Mikor beléptünk, óriási tapsvihar fogadott, majd a zenekar rázendített a Himnuszra, mit az egész közönség állva hallgatott végig. Utána a Szózatot is eljátszották…”[5]

A következő nap, december 26-án, a csapat autóbuszon második mérkőzésének színhelyére, Sienába utazott. Délelőtt a városházára volt hivatalos a küldöttség, ahol a polgármesterrel az élen meleg fogadtatásban részesítették a dunakeszieket. A csapattal tartó Szirmay főmérnök köszönő szavait Csapkay Károly fordította olaszra.

A délutáni ellenfél, a szintén alsóbb osztályban vitézkedő Robur Siena (mai nevén AC Siena)[6] együttese volt. A zászlócserét követően a helyi vasutasok nagy doboz cukorkával lepték meg a Magyarság tagjait. A mérkőzés egyoldalú játékot hozott. A csapat kitűnő formát mutatva, a Horváth, Zsenter, Zsíros trió főszereplésével, 4:0-ra verte a közepes erőt képviselő hazaiakat. A sienai közönség zúgó tapssal kérte a dunakeszi balszélsőt, Faint, ördöngős cseleinek bemutatására.

A túra harmadik találkozójára december 28-án került sor Perugiában. A Magyarságra az akkor még szintén alsó vonalbeli, de az addigi legnehezebb ellenfél, az AC Perugia várt. A helyi piros-fehér gárda – Giuseppe Chellini olasz kereskedő jóvoltából – a neves profiklub, a Debreceni Bocskay 3500 lírás túllicitálása ellenére, a Magyarsággal kötött szerződést. Perugiába nem kísérte el a csapatot az eddig mindenben segítő, főszervező Csapkay, de pompás helyettesítője akadt az ellenfél szintén magyar edzője, Hermann Imre személyében.

A mérkőzést nagy várakozás előzte meg, szépszámú közönség töltötte meg a perugiai stadiont. A magyar játékosok zászlót, az olaszok pedig egy-egy nagy doboz perugiai csokoládét ajándékoztak az ellenfélnek. A baráti hangulat azonban itt egy időre megszakadt. A sérülések miatt tartalékos dunakesziek nem tudtak mit kezdeni az olaszok erőszakos játékstílusával. A Perugia, a védelem súlyos hibáját követő, 11. percben szerzett góllal megnyerte a találkozót. Ebben a győzelemben azonban a helyi játékvezető is szerepet vállalt. A legutolsó pillanatban Zsenter fejese az üresen álló kapu felső lécéről pattant vissza, pont Zsíros elé. A magyar csatár senkitől sem zavartatva éppen lövésre készült, amikor megszólalt a bíró sípja, mely véget vetett a mérkőzésnek.

A találkozó után a csapat visszautazott Montevarchiba, ahol a város pezsgős vacsorán látta vendégül. Másnap reggel a társaság felkerekedett, az úticél Firenze volt. Egy napot töltött itt a csapat, felkeresve a „reneszánsz bölcsőjének” tartott város legtöbb nevezetességét. A játékosokat leginkább a Mediciek híres palotája és a Szent Lőrinc templom szépsége ragadta magával.

A sok sérülés és az egyre növekvő honvágy miatt a túra vezetősége úgy döntött, hogy nem köt le több mérkőzést és hazaindul. A dunakesziek jó játékának azonban gyorsan híre ment (az olasz lapok még a vesztes mérkőzés után is elismerőleg írtak a csapatról), így még a hazafelé tartó vonaton is kézbesítettek nekik sürgönyöket, amelyekben további mérkőzéseket ajánlottak fel. A honvágy azonban győzött! Még Firenzében búcsút vett a társaság a túra önzetlen létrehozójától, Csapkay Károlytól, aki még ide is elkísérte a csapatot.

December 30-a Velence építészeti remekeinek megtekintésével telt, majd a küldöttség Bécsen keresztül Budapest felé vette az irányt. A Magyarság az év utolsó napján, délben érkezett meg a bécsi gyorssal a Nyugati pályaudvarra. Az egyesület főtitkára már Győrbe elébe utazott az érkezőknek és itt üdvözölte őket. Budapesten számos hozzátartozó és vezetőségi tag várta a játékosokat. A KÖLASZ képviseletében Vági Kálmán főtitkár köszöntötte a szép sikerrel szereplő együttest. A legnagyobb ünneplés azonban Dunakeszin zajlott. A fellobogózott állomásépület előtt a Magyarság cserkészzenekara, valamint – Lányi Ferenc elnökkel az élen – az egyesület vezetősége várta a hazatérőket.

Közös fotó a Montevarchi csapatával. (Jobbra, keresztcsíkos mezben a Magyarság labdarúgói)

Az üdvözlő beszédek után, a zenekar kísérete mellett vonult a társaság a Műhelytelep kultúrházába, ahol délután három órakor Lányi Ferenc díszebéden látta vendégül a csapat tagjait és vezetőit. Lányi üdvözlő szavai után Schiller Jenő a KÖLASZ alelnöke kifejtette, hogy a Dunakeszi Magyarságot a szövetség az egyik legnagyobb büszkeségének tekinti, mert rajta kívül csupán a szövetség egyetlen csapata tudott külföldön eredményes lenni.

Az elkövetkező majd nyolcvan év alatt ehhez fogható nemzetközi sikereket sajnos már nem tudtak elérni az 1950-es évektől Dunakeszi Vasutas SE néven működő egyesület futballistái. Itthon, a különböző alsóbb osztályokban szereplő, jelenleg a negyedik vonalban küzdő „Magyi” többször is az élvonal küszöbén állt, azonban azt eddig még nem sikerült átlépnie. Az 1930-as olasz túra eseményei mindenesetre arany betűkkel íródnak bele az idén fennállásának 82. évét ünneplő egyesület emlékkönyvébe.

A túra során lejátszott mérkőzések rövid jegyzőkönyvei:

1930. december 25. (csütörtök), Montevarchi
Montevarchi Aquila – Dunakeszi Magyarság 1:2 (0:2)
G.: Lenzialte (11-esből) ill. Zsenter, Bretsch

1930. december 26. (péntek), Siena
Robur Siena – Dunakeszi Magyarság 0:4 (0:4)

1930. december 28. (vasárnap), Perugia
AC Perugia – Dunakeszi Magyarság 1:0 (0:0)

Felhasznált források:

Nemzeti Sport, 1931. jan. 4., jan. 12.
Sporthírlap, 1930. dec. 27., 1931. jan. 1.
Dunakeszi Vasutas sport öt évtizede. Dunakeszi, 1975.

JEGYZETEK

[1] Közép-magyarországi Labdarúgó Alszövetség
[2] Ebben az időben Dunakeszin csak az 1924-ben alakult Dunakeszi SE, Alagon pedig az 1914-ben létrejött Alagi SC működött, mint sportegyesület.
[3] 1926-tól a profi bajnokság két osztályán kívüli csapatok, a különböző régiókat felügyelő alszövetségek amatőr bajnokságaiban indulhattak
[4] Csapkay Károly (1894–1966)
[5] Nemzeti Sport, 1931. jan. 12. 7-8.
[6] A napjainkban az olasz első osztályban szereplő klub 1904-ben alakult. 1908 és 1934 között játszott Robur Siena néven.