Közel 10 éve – 2010 májusában – jelent meg a Dunakeszi Helytörténeti Szemlében Száraz György cikke, melyben a szerző jó néhány alagi ihletettségű verset idéz fel. Ezt a gyűjteményt bővítjük az alább közölt, ismeretlen szerzőtől származó művel. Az eredeti megjelenés szkennelt verziója itt található. Forrás: Élet, 1911/16: 460. A verset áttördeltük.

Alag

Az alagút az, melynek van szája;
de az Alag-út, az már egy pálya;
pálya, ahova vonaton robogok,
vissza azonban gyalog kutyagolok.

Az alagi verseny ezreket kicsődít,
és persze okozza ezreknek csődit;
pénzzé teszi mindenét egész Pest,
zálogházba fáradni sem rest;

rohan Alagra mindenki homlokhanyatt,
és fölteszi a lókra a sok dohanyat;
de a favorit nem fut, csupán kúszik,
és a sok szép dohány mind elúszik.

A favoritot tíz forintom bánja,
hogy csípje meg a kakas vagy a kánya;
meg is fogadtam ezredmagammal,
bús esküvel és bősz haraggal,

hogy többé nem látják Alagon
karcsú és deli alakom;
na ja, mert van eszünk,
és többet balekek nem leszünk.

És mégis-mégis mernek fogadni
(tízszeres pénzt lehetne erre kapni),
hogy legközelebb, miért szívünk eped:
viszontlátjuk megint a gyepet.

Zsúfolt vonaton utazunk, mint heringek;
de magunkra veszünk legalább két inget;
kettőt, hogy meg ne hüljünk öregem,
ott kint a szellős, didergős gyepen;

kettőt továbbá azért is, ha esetleg
a favoritok megint botlanak-csetlenek
és miattuk
az ingünket is otthagyjuk:

maradjon vigaszul,
vérző szívünkre tapaszul,
egy végső ing, egy utolsó ereklye,
mely hajdani nagylétünk emléket belengje.

Szivemben nől egy sejtelem
melyben a titkok kulcsát föl-lelem,
hogy tudniillik, kérem szépen,
a lovak mi vagyunk tulajdonképen:

mint büszke nyerendők tódulunk a gyepre,
és mint utolsók jövünk haza Pestre.