Érdekes történet jelent meg a Színházi Élet 1916. évi 6. számában. A szerző feltüntetése nélkül megjelent írás szerint Szerémy Zoltán és Csortos Gyula – a Vígszínház színművészei – Alagon hízlaltattak disznót, hogy húshoz jussanak a háborús ínség közepette. A történet minden bizonnyal teljes egészében fikció, nem lelhető nyoma, hogy akár részben valóság alapú volna. Alább a cikket közöljük a mai helyesírásnak megfelelően átírva, a rajzokat nem közöljük. Forrás: Színházi Élet, 1916/6: 7–8. A cikk eredetijének digitális másolata itt megtekinthető.
(Alagi disznóölésről ugyan nincs képünk, de a Révész István Helytörténeti Gyűjtemény őriz fotót egy 1937-es dunakeszi disznóvágásról, ez ide kattintva megtekinthető.)

Disznótor a Vígszínházban

Nem újság, hogy a drágaság Budapesten ma mindenkinek megfekszi a gyomrát. Egyéb ugyan nem. Mert egyebet néha még pénzért sem lehet kapni. Ennek a szomorú közgazdasági tünetnek a súlyáról beszélgetett Csortos,[1] meg Szerémy.[2] Csortos, mint fiatal apa panaszkodott, hogy a tej példátlanul drága. Szerémy inkább a sertéskaraj és a kolozsvári káposzta árának nagyzási hóbortja miatt emelt szót. Végül teljesen áttértek a disznónemű dolgok hihetetlen drágulására. Ahogy diskurálnak, Csortos a fejére csap:

– Grandiózus ötletem van. Veszünk mutyiba egy disznót vidéken. Ha hazahozatjuk, még a szállítási költség se teheti olyan drágává, mint a pesti disznóhús.

Szerémy ragyogónak találta az ideát. Nyomban egymás tenyerébe csaptak és boldogan tervezgették a disznóvásárt. Már előre élvezték lelki szemeikkel az omlós sonkákat, a derék hurkákat, a sistergő kolbászokat, a hófehér szalonnákat, a gyönyörű tepertőt. Csak a Fenyvesi[3] zavarta őket, aki mindenáron le akarta beszélni a két színészt a disznóvételről

– Gondoljatok az én szőlőmre. Gyönyörű hordókat vettem, borospincét csináltattam, vincellért szerződtettem és rengeteg pénzt fektettem bele abban a reménységben, hogy saját termésű borom lesz. Szüretre nagy vendégsereget hívtam és termett összesen – két fürt szőlő. Azt a vendégek bogyónként el is fogyasztották.

De Csortos és Szerémy nem hallgattak a rideg tanácsra. Másnap már elkezdtek szakértőktől kérdezősködni, hogy hol kapni a közelben szép disznót. E célból fiákeren végig járták a henteseket. A fiákeres negyven koronát kapott ugyan, de ők megtudták, amit akartak: disznót Alagon célszerű venni.

Másnap autót béreltek és kitöfögtek Alagra. Ott egy fél napot disznókereséssel töltöttek. Végre akadtak egy gyönyörű példányra. És elkezdtek alkudni. E célból a gazdaemberrel betértek az alagi vendéglőbe, ott bő áldomást fizettek és a következő szerződést kötötték:

1. §. A disznónak mától fogva Poenkarré[4] a neve.
2. §. A disznó ára akkor esedékes, mikor leölik, mert hátha esetleg megdöglik közben.
3. §. A disznó a leölésig kizárólag tiszta kukoricát kap enni.
4. §. Leöléskor a disznó kilójáért hat korona fizetendő.
5. §. A disznó farkára különös gond fordítandó, mert azt Szerémy Zoltán szerződő fél kocsonyában nagyon szereti.
6. §. Ezzel szemben a disznó két füle Csortos Gyula szerződő fél jogos tulajdonának tekintendő.

A szerződést aláírták, az áldomást kifizették és autón bejöttek Pestre. Ettől fogva se Csortossal, se Szerémyvel nem lehetett bírni. Állandóan állattenyésztési szakkifejezéseket használtak, csak a Poenkárréról beszéltek és gúnyos kacajjal nézték le embertársaikat, akik a zsírdrágaság miatt panaszkodtak.

Azonkívül a disznóra a legnagyobb gondot fordították. Gazda szeme hizlalja a disznót, – mondták egymásnak. Egy nap Csortos ismét autót bérelt és kivitte magával az V. kerületi közjegyzőt Alagra a hízó disznóhoz, hogy rajtakapják a tulajdonost, ha netalán nem tiszta kukoricát adna a Poenkarrénak enni. Másnap Szerémy bérelt autót és szaladt ki Alagra, mert azt a borzasztó dolgot álmodta, hogy ismeretlen tettes éjszaka levágta a disznónak a farkát. Két nap múlva ismét autót béreltek és kirohantak Alagra, mert azt hallották, hogy Alagon sertésvész van. Mindjárt állatorvost is vittek magukkal, akinek a honoráriumát előre kifizették. De a rossz hír valótlannak bizonyult, s ennek örömére bankettet rendeztek. Egy hét múlva Szerémy ismét kiautózott Alagra és visszajőve bejelentette Csortosnak, hogy a disznó leölhető arányokat öltött és csak úgy dagad a hájtól.

Erre a nagy fontosságú tárgyalások döntő percei következtek. Szerémy azt ajánlotta, hogy kérjék fel Hüttl Hümért[5] a disznó ledöfésére, de Csortos Herzel báróhoz[6] ragaszkodott. Végre is megállapodtak Réti nyugalmazott hentes személyében, akiről szakértők azt mondják, hogy pokoli ügyessége van a disznóölés technikájában.

A nagy nap elérkezett. Csortos és Szerémy kora hajnalban autón kimentek a hentessel Alagra. Ott lemérték a disznót: száztíz kiló volt. Kifizették a hatszázhatvan koronát és a dráma lejátszódott: Poenkarré véres halált halt. Nem részletezzük itt a disznótor szenzációs örömeit. A tor, amelyre boldog-boldogtalan hivatalos volt, tekintélyes számlával járt. Sokba került továbbá az a társzekér, amely a Poenkarré hűlt tetemét Budapestre szállította. A két tulajdonos autón jött haza.

Itt Csortos és Szerémy testvériesen megfelezték az olcsó élelmet. Fejenként két sonkát, huszonöt kiló zsírt, azonkívül a húsok, kolbászok, hurkák, disznósajtok és kocsonyák őrült tömegét kapták. Az egész Vígszínház tiszteletteljes bámulattal szemlélte a két szenzációs gazdát, akik energiával és szorgalommal, íme, legyőzték az élelmiszer-drágaságot.

Alig van már ehhez hozzátenni való. A minap Csortos bekukkantott a Szerémy öltözőjébe Szerémy tepertőt vacsorázott házi kenyérrel és étkezés közben hosszú számsorokat irkált egymás alá egy ív papírra.

– Mit csinálsz? – kérdezte Csortos.

– Összeadtam a költségeket és kiszámítottam, hogy nekem minden szem tepertő, amit megeszem, egy korona ötven fillérbe kerül.[7]

– Nekem mondod ? – felelte busán Csortos, – én is ma számítottam ki, hogy a kolbászom minden centimétere két korona ötvenembe van.[8]

A nyitott ajtóban erre harsány kacagás hallatszott. Fenyvesi állt ott, a szőlőtulajdonos.

JEGYZETEK

[1] Csortos Gyula, színművész (1883–1945).
[2] Szerémy Zoltán, színművész (1861– 1934). Élete utolsó éveit Alagon töltötte, és bár Budapesten hunyt el, Alagon nyugszik.
[3] Fenyvesi Emil, színművész (1859–1924).
[4] Raymond Poincaré, francia politikus (1860–1934). Poincaré az első világháború idején Franciaország államfője volt.
[5] Hüttl Hümér, sebész (1868–1940).
[6] Báró Herczel Manó, sebész (1862–1918)
[7] Összehasonlításul: egy kg „príma tepertő 3.60”. (Forrás: Pesti Hírlap, 1916/6: 22.)
[8] Összehasonlításul: a „Sütni való nyers kolbász, tisztán sértéshúsból (citromos, foghagymás)” ára 1916. február 4-én: 580 fillér/kg. (Forrás: Az élelmiszerek és egyéb fogyasztási cikkek árai, in: Fővárosi Közlöny, 1916/8: 272.)