November 27-e a véradók napja Magyarországon. Ezen alkalomból egy 1967-es cikkel emlékezünk meg a dunakeszi véradókról. A cikk forrása: Váci Napló, 1967/96: [1].

A véradóágyon

A dunakeszi járműjavítóban 1963-ban volt az első önkéntes véradás, akkor 236-an adtak vért. Idén 444-en. A két szám különbsége: 208, meg négy év. A négy év alatt sok minden történt itt. Meggyőző szavak, sok-sok munka. Az emberek megértették, hogy szükség van a vérükre. Arra a két vagy három decire, amit egy évben egyszer a Vöröskereszten keresztül sok száz beteg ember kér tőlük. Igen. Éppen tőlük, az egészségesektől, akik adni tudnak. S aki maga sem tudhatja, nem lesz-e egyszer neki is szüksége rá.

Az önkéntes véradó napok sikere nemcsak a körülményeken, hanem az embereken is múlik. Orvosokon és vöröskereszteseken. Olyanokon, mint Juhász Lenke doktornő és Gákovics Ödönné vöröskeresztes titkár. Meggyőző szavaik sok embert fektettek már a véradóágyra. Egészen bizonyos, vannak donorok a járműjavítóban, akik csak miattuk jöttek el, mert a doktornő és a titkárnő szólt. S ez a legnagyobb elismerés, amit munkájukért kaphatnak.

Egy ízben olyan csoportú vérből volt kevés, ami egyébként is ritkán fordul elő. A fővárosi kórházak a váci vérellátó osztály segítségét kérték. ők pedig Dunakeszire telefonáltak: tudnak-e segíteni? Dunakeszin azt mondták: jöhetnek.

A múlt heti véradáson Bősz József brigádvezető mondta: „Tudja, ha pénzért kérnék, nem adnék, ügy érezném: magamat adtam el.”

Eljöttek mind a 444-en és nem vártak ellenértéket. Negyven embertől már nem is fogadták el a vért.

Csak alapos vizsgálat után lehet a véradóágyra feküdni: a véradás egyben szűrővizsgálat is.

Orvosok mondják, sokan azért mennek vért adni, mert biztonságérzetet ad: ha elfogadják a vérüket – egészségesek.

Jártam kiskatonák között, az Esze Tamás laktanyában, a 18. önkéntes véradónapon. Több mint 200 liter vért adtak ebben az évben a fiúk. Van ebben érdeme Aulechla Antal egészségügyi főhadnagynak, méghozzá nem is kicsi.

Egy a 444 közül…
(Fotó: Polyák)