Esch Győző városunk híres lakója volt, pályája összekapcsolódott Alaggal, itt versenyzett először 1916. április 4-én.¹ Tizenkét (köztük öt magyar) derbygyőzelme² sokáig rekordnak számított. Dunakeszin nevét nem csak a Fóti úton található egykori villája, hanem utca is őrzi. Esch Győzőről és az Esch-villáról több fotó is található adatbázisunkban. Címlapképként azért használtuk a vízjeles fotót (forrás), mert gyűjteményünkben sajnálatosan nincs Esch-ről lovas kép. Alább egy 1938-as cikkel elevenítjük fel az 1984-ben Vácott³ elhunyt zsoké emlékét. (Forrás: Tolnai Világlapja, 1938/25: 28–29. A szöveget – ADT-előfizetéssel – itt olvashatják.)
JEGYZETEK
¹ Solymosi László: Megőrizzük emlékét, in: Szabad Föld, 1984/49: 6.
² Solymosi László: 5000 versenyen – 250 nagydíj, in: Váci Napló, 1970/156: 1.
³ Anyakönyvi hírek, in: Váci Napló, 1984/204: 1.

„LOVAGOLTA ESCH”

Látogatás Esch Győző zsoké úrnál, aki emeletes villákban él, gyerekeket nevel, autója van, vadászik, tenniszezik és megelégedett az életével

„Lovagolta Esch.”

Hányszor hallottam ezt a kél szócskát így egymás mellett a rádió hangszórójából vasárnap esténkint a hírek után.

„Első lett ez és ez a ló, lovagolta Esch.”

„Második lett ez és ez a ló, lovagolta Esch.”

Lovas. Mesterlovas, aki szemkápráztató sebességgel hajtat el a lóversenyek közönsége előtt, nem is ül, áll a lovon, az arca eltorzul a hatalmas iramban, minden idegszála megfeszül, mert győzni kell, győzni muszáj, elsőnek lennie célban, elsőnek elszakítani a célszalagot…

Zsoké.

Kis vékony emberke, gyereknagyságú.

Százezerek forognak az ügyességén, öröm és bánat, győzelem és kudarc.

Volt egy ismerősöm, aki rövid idő alatt százezer pengőt hagyott kint a lóversenyen. Jómódú kereskedő volt, bekerült a versenypályák levegőiének örvényébe, otthagyta minden pénzét, felesége ékszereit, autóját, mindenét, majd amikor a kisfia zálogba tett ruhácskáit is elvesztette, felakasztotta magát.

Lóverseny. Narkótikum.

Ki az, aki csinálja, ki az a „lovagolta Esch”, aki veszekedett iramban hajtja a lovát a cél felé?

*

Dunakeszi–Alag.

A lóversenypályák közelében keresem „lovagolta Escht”.

– Arra tessék menni, abban a szép emeletes villában lakik Esch úr – mondja egy kisgyerek, aki az út porában játszik. Fogalom errefelé Esch neve. Tisztelettel beszélnek róla.

A tömör méternyi széles kőkerítésen szerény táblácska:

„Esch Győző
jockey.”

*

– Hogy jött be? – csodálkozik. Hiszen én senki részére nem vagyok itthon?!

Egyáltalán nem gyerek – ez az első benyomásom róla. – Kopaszodik! Az uccán hivatalnoknak nézném.

Nehezen melegszik fel, eleinte nem akar beszélni. Tetszik neki, hogy nem mentem el az első eredménytelen csöngetések után, hanem egy kisfiút fogadtam, aki bíztatásomra átmászott a kerítésen és belülről kinyitotta az ajtót.

– Ezt jól csinálta! – mondja.

*

– A mi életünk kilóra és dekára van beállítva mondja. – Elveszett az a zsoké, aki nem ura a testsúlyának. Úgy kell felszedni és leadni a kilókat, ahogy az pillanatnyilag szükséges…

– Hogy él?

– Amint látja, szolid életet élek. Két fiam van, ők töltik be az életemet. Taníttatom őket. Legalább ők tanuljanak, ha az apjuk nem tanulhatott…

– Miért nem tanulhatott?

– Nem talál olyan zsokét, aki iskolázott volna… Elég kisgyerekek, amikor elkezdik a munkát, tíz-tizenegyéves korban. De van olyan, aki meg előbb. A kis Ullmann Józsi, aki most kezdi, kilencéves. Kimarad az iskolából. Nem lehet tovább iskolába járni… Így van az mindenkivel… De aztán, ha van az istállófiúban egy kis született intelligencia, akkor magától tanul.

Sóhajt.

– Bizony, korán kell kezdeni…

– Tehát kilencéves korukban kezdik. És mikor hagyják abba?

– Az az embertől függ. Én ma harminckilencéves vagyok, két-három évig még bírom.

– Aztán mi lesz?

– Edző leszek.

Mosolyogva teszi hozzá:

– Lóidomár…

*

– Hogy’ kezdte?

– Nem is tudom már, hogy’ kezdődött… Még sohasem ültem lovon, akkor, amikor már megérett bennem az elhatározás: zsoké leszek. Csábított a romantikus foglalkozás… És az, hogy nagy ember akartam lenni. Győztes… Álmatlan éjszakákon láttam magamat rohanni, száguldani a lovon a szalag felé…

A csipkés asztalterítő szélével játszadozik a keze.

– Kijártam a négy elemit és egy napon dobogó szívvel, kipirult arccal beállítottam a Dreher-istállóba „Mit akarsz tökmag?[” –] kérdezte a tréner és hátbavágott. „Zsoké akarok lenni, bácsi kérem” – mondtam. ,,Na, gyere taknyos.” Kimentünk a pályára, a tréner ráültetett egy lóra és elindított. Rohant a ló, forgott velem a világ, de én éreztem, hogy a jövőmről van szó és jól megkapaszkodtam, nem is estem le. Amikor a ló visszatért a kiindulási ponthoz, a tréner megveregette a vállamat. „Jól van öcskös, holnap beállsz. Lehet még belőled valami.”

– És lett?

– Világbajnok vagyok – mondja szerényen. – Rekorder. Tíz derbyt nyertem eddig. Még kettőt akarok nyerni, aztán visszavonulok…

*

– Mit keres?

– Most keveset.

– Mégis mennyit.

– A fixfizetésem hatezer pengő évente. Ehhez jön a százalék. Fölmegy tízezerre.

– És ezelőtt?

– Csak a fix tizenhatezer volt. Százalékokkal együtt ötven-hatvanezer pengőt kerestem.

– Mennyi százalékot kap?

– Most öt százalékot kapok a nyert összegből. Azelőtt még ez is több volt. Tíz!

– Hogy telik el egy napja?

– Reggel ötkor kelek, nyolcig lovagolok. Utána pihenek. Aztán jön a tennisz. Tennisz után evés. Délután vadászok.

– Vadászik?

– Igen. Imádom a vadászatot. A legnagyobb szenvedélyem. Nézzen ide, ezeket mind én ejtettem.

A falra mulatt, amelyen vagy ötven agancs függ.

Nagy robajjal tör be a szobába Esch úr két fia. János és Sándor.

János tizenhatéves, komoly szemüveges fiú. Hatodik gimnazista. Összecsapja bokáját, tisztelettudóan bemutatkozik.

– Ezt a szarvast, ő ejtette! – mondja büszkén az apa. – Tudniillik hárman együtt járunk vadászatra a váci erdőbe, ahol Sejballal együtt van egy közös vadászlakunk…

*

– A közönségben általában az a hit él, hogy a zsokék nem vetik meg az italt, ön milyen viszonyban van a szesszel?

– Inni? Isten ments! Még csak az kéne.

– Cigaretta?

Restelkedve mondja:

– Sajnos igen.

– Mennyi?

– Negyven egy nap.

– Talán azért, mert fogyaszt?

– Fenéket. Nem fogyaszt az, azt csak a hölgyek hiszik. Fogyni csak egyképpen lehet. Nem evéssel. Elhiheti nekem, én szakértő vagyok ezen a téren…

*

– Sokat esett?

– Én mondhatom, szerencsés zsoké vagyok, keveset buktam. Dehát mi az nekünk leesni a lóról. Észre sem vesszük.

– Komolyabb szerencsétlenség még nem történt magával?

Fitymálólag mondja, mint valami csekélységet.

– Háromszor volt törésem. Egyszer Bécsben estem, egyszer Pesten, egyszer meg a Semmeringen. Képzelje el, szégyenlem elmondani, hogy a Semmeringen nem verseny közben, hanem a nyílt uccán tört el a csontom, mint valami civilnek. A feleségemmel mentem, elütött egy autó. Ez azután a pech! Nem?

*

– A családja jár lóversenyre?

– A feleségem eljön néha. A gyerekek még nem voltak versenyen. Nem akarunk kérem…

Elhallgat.

*

– Nagyon kimeríti a verseny?

– Nagyon? Percekig nem tudok beszélni utána.

– Melyik a legjobb ló ma?

– Ez az kérem, ezért hanyatlott olyan nagyot a lóversenysport! Nincs jó ló! Ma a legjobb a Cagliostro. Az is befejezte a versenyzést. Istállóba került fedezőnek.

— Mi az?

A kis Sándor fölemeli a kezét, akar valamit mondani, de az apja leinti és kiküldi a szobából.

– Hát kérem, mosolyog, keresi a szavakat a fedező ló az, amelynek hervadhatatlan érdemei vannak a jövő lógeneráció megteremtésében… Nincs ebben semmi úgy-e? Lehet erről beszélni… Egy ilyen fedező ménnel rengeteget keres az Istálló. Az egyik például, tavaly, egy évben negyvenezer pengőt hozott az istállótulajdonosnak. A ló akkor kezd csak igazán értékes lenni, amikor az istállóba kerül.

*

– Megelégedett? – kérdem Esch úrtól.

– Feltétlenül! Amint látja, szép családi életet élek, vadászom, tenniszezek és egy célom van: rendes embereket nevelni a fiaimból. Mi kell más?

*

Hölgyeim és Uraim; ha legközelebb azt hallják a rádióban, hogy ,,lovagolta Esch”, gondoljanak arra, hogy Esch Győző rokonszenves, szerény úriember, akinek van egy szép emeletes villája, autója, takarékkönyve, aki vadászik, tenniszezik és általában úgy él, ahogy önök szeretnének élni…

Szombati Sándor